Cézi-blog

Minden annyira rohan. Rohanok én is. Élmények után, vágyak után, fájdalmak elől. A rohanást néha szó szerint értem. Futok bele a nagyvilágba, ritmusosan jó nagyokat lépve, csak a légzésre figyelve. Hármat lépek, beszívás, hármat lépek, kifújás. Fájdalom esetén kevesebb lépés és több szívás. Ilyen az életem, csak kérdés, hogy ilyennek kell-e lennie. Szükség van a rohanásra? Minek futok bármi elől? Vagy bárki után? Meg kellene állni egy kicsit pihenni, hogy lihegjek egy ideig, aztán meg élvezzem az épp aktuális környezetem. Nyugalom és rohanás nem férhet meg egymás mellett.

Tavaly kezdtem el komolyan sportolni, előtte nem volt semmi, teljesen más dolgok töltötték ki az életem. Aztán egy nehezen múló emlék belekergetett a fizikai fájdalom gyógyító szorításába. Tényleg működik. Kiköpöm a tüdőm, szétrobban a combom, de így más nem is tud foglalkoztatni. Közben pedig rendkívüli teljesítményeket hozhat elő a menekülés, amiket azelőtt el sem képzeltem volna magamról. Soha nem gondoltam volna, hogy élvezni fogom, hogy órákon keresztül hegynek felfelé biciklizek, vagy hogy a gyerekkorom óta kísérő tériszonyom elmúlik a hegymászások hatására.

Azonban rá kell jöjjek, hogy ez nem folytatható tovább. Kezd kevés lenni a fájdalom, amit a sport nyújt, és egyre rövidebb a gyógyító hatása. Megoldást kellene inkább keresni a problémáimra. Át kellene értékelnem magam. Egy barátom mondta, hogy el kellene hinnem, hogy értékes ember vagyok. Most nem akarom kifejteni, hogy milyen gondokkal küzdök, de magamtól elvonatkoztatva, személytelenítve már egyáltalán nem látszanak komoly problémáknak. Azért jó lenne érezni, hogy fontos vagyok valakinek, hogy jelentéssel bírok végre.

Tudom, egyszer lent, másszor fent, csak ne változna ez ilyen sűrűn...


számtalan kétség
lelkemet körülfogó
izzó takaró