Cézi-blog

Csöpike elment. Elaltatták.
Csöpike egy tacskó, a szomszédom lakott, 15 évet élt le Éva néni mellett.
Tegnap reggel összefutottam velük a lépcsőházban, mondtam, hogy majd ma ráérek és majd átmegyek. Így is történt. Kopogtam, de nem a néni nyitott ajtót, hanem egy állatorvos. Épp akkor érkeztem, mikor beadta az altató injekciót. Nem is tudtam, hogy mi van, azt hittem, csak valami gyógyszer. Bentebb mentem, Éva néni az ágyon ült és sírdogált. Akkor jutott el a tudatomig, hogy mi is történt. Zavaromban csak álldogáltam és nem tudtam, hogy mit is mondjak vagy csináljak. Csak néztem, ahogy nejlonzacskóba teszik a kis tetemet. Szerencsére mindezt nem látta Éva néni.
Miután elment az orvos, leültem egy kicsit, és hallgattam Éva nénit. Könnyes szemmel idézett fel régi emlékeket.

"Annak idején, jaj, hogy szerette Csöpike a gyerekeket. Volt, hogy tizenhárman ülték körbe, és játszottak vele. A kis cipők ott voltak a konyhában sorban. Ők meg bent a nappaliban, még a Mexikói úton. Mekkora ricsaj volt. Egyfolytában rohant a labdákért. De csak a gyerekekkel játszott. Ha én gurítottam el a labdát, akkor nem hozta vissza, mehettem utána magam... Meg a fiúk érdekelték nagyon, velük is mindig játszott. Mondtam is neki, hogy milyen kis kurva..."
Szeretettel beszél, még a kurva szó is olyan hangsúllyal szól, mintha csak egy angyalról mesélne. Szüneteket tart, a szemein könny remeg, és közben látszik, hogy a gondolataiban vele van.
"Tudtam, hogy nem marad itt meg sokáig. Nem szerette ezt a lakást. Mikor ideköltöztünk, már láttam rajta. Az erkélyre ki sem jött. Pedig egész nyáron kint ültem egy széken, Csöpikének is raktam ki egy szőnyeget, de nem feküdt ki mégsem. Amikor kivittem kézben, utána rögtön visszajött. Csak a fejét lógatta ki a nyitott ajtón, úgy nézett engem..."
A szünetek nőnek, aztán elkezdünk másról is beszélni. Amihez hozzá tudok szólni, mivel eddig csak hallgattam őt. Száraz tények, érzés nélküli gondolatok jönnek. Ezekben jó vagyok. Ha nincs érzelem, akkor minden olyan egyszerű. Műszaki téma, ebben vagyok otthon, de most nem ez kell. Valahogy azért mégis visszaterelődik a beszélgetés Csöpihez.
"Kérdezte a doktor, hogy biztos el akarom-e altatni...... De minek szenvedjen? 15 éves, csak rosszabb lenne neki..... Nem akarok másikat. Elég volt nekem Csöpike...... A férjem 17 éve halt meg... Mi értelme van bárminek is?"

Sírdogál, vigasztalom, simogatom a karját. Ennyit tudok csak. Nem vagyok jó ebben. Bárcsak el tudnám mondani, hogy mennyire együtt érzek. De ilyenkor a beszédközpontom letilt, nem jönnek a szavak.
Pedig úgy elmondanám, hogy hiszek a karmában, és tudom, hogy jó ember, érzem. A jó tettek pedig nem maradnak viszonzatlanok. És hiszem, hogy minden okkal történik. Hogy találkoztunk, hogy időnként beszélgetünk és hogy pont most mentem át. Nyomot hagyunk egymásban, épp ezért nincs olyan, hogy értelmetlen lét. És hogy mennyire csodálom, hogy el tudta engedni Csöpikét. Mert iszonyat nagy önzetlenség ilyet tenni. Nincs neki rokona, Csöpike volt a mindene, és mégis volt ereje a felesleges szenvedés helyett az elengedést választani. Csodálatra méltó erő...