Cézi-blog

Nővérem mesélte, mennyire hülyének tartott középiskolás koromban. Képes voltam ugyanis öt perccel korábban elindulni suliba, hogy eggyel korábbi megállóba szálhassak fel a buszra. Meg volt győződve róla, hogy miatta teszem mindezt, hogy ne kelljen vele beszélnem és együtt mutatkoznom. Nem emlékszem az igazi okra. Sőt, arra sem emlékszem, hogy mindez - a nővérem elmondása szerint - a sötét korszakomban volt, amikor minden ruhám fekete volt. Hát az tény, hogy tetszenek a sötét színek, de nem volt tudatos az öltözködésem. És a korábbi indulás sem volt a nővéremhez köthető.

Arra viszont emlékszem, hogy hogyan próbáltam megfelelni mindenkinek. Úgy éreztem, hogy kevés vagyok, csúnya és kövér. Pedig nemrégiben nézegettem magamról régi képeket, és nem is voltam olyan szörnyű. Mindenesetre az énképem egy totális katasztrófa volt. Na, ez kicsit változott, de időnként ugyanúgy aprónak és feleslegesnek érzem még magam, csak már vannak, akik megmutatják, hogy ez nem így van. Azt hiszem kezdek hinni nekik.

Azért voltak valódi rossz tulajdonságaim is. Az irígységem, amivel a mai napig küzdök. Az önhittségem, amit pontosan emlékszem, hogy mikor nyitották fel a szemem és kinek köszönhetően kezdtem másképp tekinteni a többi emberre. Elkényeztetettség. Nem is tudom, hogyan bírta ki mellettem bárki. Még a főiskolai éveim alatt a kollégiumban is sok problémám volt ebből. Meg persze a elképzelt igazságaim, amelyeket tapintat nélkül vágtam mások arcába. Nem is merem sorolni.

És hogy honnan jött ez a vallomás? Tegnap beszélgettem ismerősökkel, hogy kinek milyen jó és rossz tulajdonsága van. Igazából gyorsan másra terelődött a szó, mert senki sem szereti a szennyesét a barátai elé teregetni, de miután hazaértem, magányomban gondolkodtam még a dolgon, és beugrottak a régi emlékek és érzések. Azon elmélkedtem, hogy változtam-e ezekben a dolgokban, és ha igen, akkor mennyit. Valamint hogy a fentiek mennyire nyomhatták rá a bélyegüket a kapcsolataimra, és mikor jött el az a pont, hogy óvatosabban kezdtem nyitni az ellenkező nem felé. Valós és vélt félelmek, azt hiszem elmélkedem még tovább...


Azért a végére írtam egy rövid haikut:

törékeny lélek
homályos szoba mélyén
elnyomva zihál

-R.C.- /2009-02-24/