Cézi-blog

Tegnap temetésen voltam. Rokon, de nem éreztem hozzám annyira nagyon közelállónak, meg az utóbbi időben keveset is találkoztunk. Mindenesetre a ravatalozónál nem mentem be megnézni a koporsóban. Nem félelem vagy undor tartott vissza, csak szerettem volna megőrizni úgy az emlékeimben Jóska bácsit, ahogy mindig is láttam. Totyogósan, picit tátott szájjal, mindig mosolygósan, ahogy a vicceinkre csak annyit mond, hogy "hehehe, anyátok picsáját".
De történt egy számomra megrázó dolog. Van egy értelmi fogyatékos fia, Jóska, aki már negyvenen felül van. Jó sokszor elmondták apuék, hogy hogyan viselkedjen majd a temetésen, ugyanis mindig mindenkivel beszélgetni akar, főként munkáról, ismerősökről. Végig tartotta is magát, aztán ahogy kijöttünk, és búcsúzkodtunk a temető kapuja előtt, megkérdezte egy rokonomtól, hogy mikor kell majd menni hozzá kapálni. Ezt később beszéltük nővéremmel, hogy számára a temetés lezajlott, az életnek pedig folytatódnia kell. Ennyi. Lehet, hogy tényleg boldogok a lelki szegények?
A másik dolog, amin gondolkodtam temetés közben, hogy nekem ne tartsanak szomorú búcsúztatást. Legyen egy hamvasztás, meg egy vidám halotti tor. Azt hiszem, írok is egy vicces szöveget, amit majd a pap felolvas, miközben a hamvaimat a komposztra szórja. Legyen már minden olyan abszurd a halálom után is, amilyen életemben volt. Meg különben is, siratás helyett inkább idézzenek fel vicces történeteket rólam.