Cézi-blog

A vörösen villogó riasztóra egyszerre kapta fel a fejét a három férfi. Eddig teljesen belefeledkeztek a visszajelző műszerek tanulmányozásába.

Egy órája érkeztek meg, de még arra sem volt idejük, hogy a külső kamerák képét megnézzék. Nem volt egy sima landolás. A meteorrajon átvergődtek ugyan, de több kiegészítő hajtómű is megsínylette a dolgot, így a kényszerleszállás elég keményre sikerült. Mégis, ennyi hiba ellenére kész csoda, hogy egyáltalán le tudott kormányozni a pilóta anélkül, hogy a ripityára törte volna a gépet. A rakéta az oldalán feküdt, kígyózó kábelek lógtak le hirtelen keletkezett plafonjukról, több monitor füstöt lehelt, az ajtót sem tudták kinyitni, de életben voltak. A lövész és a pilóta nagy erőkkel dolgozott a rádió bekapcsolásán, míg a mérnök az oxigénellátó rendszerbe próbált életet lehelni. Küzdelmük mégsem járt sikerrel, bár életben voltak, de nem sok jóval kecsegtetett számukra a helyzet.

És most a lámpa is vörösen villogott. A hangszórókból jövő mély, szaggatott sípolás, mintha a hajó dobogó szíve lett volna. Ám ezzel együtt minden más megszűnt mozogni. Az idő néhány másodpercre megállt.
A lövésznek kiestek az addig szájában tartott csavarjai a földre, majd a bal oldali képernyő felé kapta a fejét. Reszelős és mély hangja hirtelen visszahozta mindnyájukat a jelenbe. - Mi a fészkes fene... Életjeleket észleltek a külső műszerek. Ez lehetetlen!
- Tudtam! Én megmondtam! - a fiatal pilóta szemei fényesen ragyogtak. - Sokat jelez? Állítólag láttak már többet is együtt.
A lövész megvetően nézett vissza a válla fölött a mögötte álló pilótára.
- Baromság az egész, dajkamese, nem hihetsz ebben. Nem léteznek, ez csak valami rendszerhiba lehet. Ennyi sérült érzékelő között nem csoda, hogy megkattant a műszer.
- Márpedig én tudom, hogy ott vannak. A szüleim meséltek róluk. Állítólag másfélszer akkorák, mint az ember, és fényt visznek a...
- Jól van, próbáljunk a problémánkra koncentrálni - szólt közbe a mérnök. - Jelenleg semmit nem tudunk, úgyhogy jó lenne, ha nem vitáznátok, hanem túlélésünkért küzdenétek. Az oxigénünk vészesen fogy, már csak pár perc, és túltelítődik ez a terem széndioxiddal. Át kell mennünk a hátsó részbe az űrruhákhoz, különben végünk. Próbáljuk meg felfeszíteni az ajtót!
Az ajtó oldalt feküdt, látványos gyűrődés volt a tetejénél, és mikor megpróbálták kinyitni, csak egy hangos nyikorgás volt a válasz. A mérnök intett a többieknek.
- Hozzatok valami feszítő eszközt, hátha alá tudunk nyúlni itt oldalt. Látom, hogy a mechanika már elengedte, csak megszorult.
A pilóta a résbe tolt egy földön heverő csövet. Régebben az űrhajó fontos darabja lehetett, de most a szabadulásuk kulcsává vált. Erőlködésének azonban semmi eredménye nem volt. A lövész lassú mozdulattal átnyúlt a fiatal férfi fölött és megfogta a cső felső végét.
- Állj arrébb kisember. Ehhez nem elég a te gyenge karod.
Három erős rándítás után az ajtó nagy reccsenés közepette a földre zuhant. Már épp átléptek volna, mikor a pilóta a hátuk mögül felkiáltott.
- Láttátok ti is? Valami elment a hármas kamera előtt. Nem érzékelő hiba, most már biztos! Van ott valaki!
- Lehet, hogy csak a mentőcsapat érkezett meg.
- Biztosan nem az volt. Meg akkor már jeleztek volna valahogy.
- Nem kellene többet látnod a dolgokba, mint amik. Na, indulj gyorsan.
Hogy a lövész szavainak nyomatékot adjon, a megragadta a pilóta vállát és a kijárat felé húzta. Azonban az ajtóban álló mérnök gondolkodó tekintete megállította őt is.
- Nem volt a közvetlen közelben másik hajó. A hold másik oldalán van egy állomás, ők foghatták a vészjelzéseinket, de még legalább egy óra, míg ideérnek. Én is láttam valamit mozogni a képernyőn, de ez más lehet, nem emberi.
- Ezen ráérünk gondolkozni akkor is, ha már felvettük a ruhákat. - szólt mély hangon a lövész.
- Igazad van, menjünk!
A mérnök gyorsan megfordult, lehajolt és átlépett a vízszintesen fekvő ajtón. Követte a két ember a hátsó térben lévő kis helységbe.

...

Három sisakos ember ült a félrebillent terem falán. Két óra telt el, de nem történt semmi. Két óra, már lassan a ruhákból is kifogy a levegő. A mérnök feladta az oxigénrendszer visszaállítását is. Megsérült a tartály, minden tartalék kiszökött az űrbe. A lövésznek sikerült elindítania a rádiót, így az folyamatosan küldte a segélyhívó jeleket, azonban nem érkezett még válasz. Közben a pilóta a kinti terepet pásztázó monitorokra szegezte tekintetét. Megbabonázva nézte a külvilág állóképeit, hátha meglát valami mozgást. Mióta felvették a ruhákat ott ült kitartóan a monitor előtt, eredmény nélkül.
- Itt fogunk megdögleni, ezen a száraz kődarabon. - dünnyögte a lövész mély hangon.
- Van rá esély. - helyeselt a mérnök.
- Pedig azt hittem, hogy csatában fogok elpatkolni.
- Arra is volt esély.
- Lövés nélkül fogok kinyuvadni. Néhány űrben repkedő porszem miatt. Ez azért vicces. - nevetett fel.
- Megint látok valamit! Ott, nézzétek, a hajó orránál! - a pilóta a monitorra mutogatott. - Hát visszajött értünk.
Mire a lövész felkelt a faltól, aminek eddig támasztotta a hátát, a mérnök már a monitort fürkészte.
- Tényleg van ott valami. - mondta a mérnök.
- Menjetek már arrébb, nem látok semmit. A jó életbe! Ez meg mi a fene?
A monitoron egy hosszú hajú lány látszódott, de nem volt rajta semmi védőruha. Kecses lábai, melyek a szoknyája alól kilátszódtak, épp hogy csak érintették a talajt. Kék szeme szikrázott a csillagok fényében. Kezében kis kosár volt. Láthatólag jó kedélyűen ugrált jobbra-balra. Néha megállt, lehajolt a földre, és kosarába berakott valamit.
- Hát ez meg mi az ördögöt csinál? - horkantott a lövész.
- Köveket gyűjt. - válaszolt a pilóta - Pont, ahogy a szüleim énekelték kiskoromban. "Fent a holdon vannak, kis kavicsot fognak, szétszórják az égen, hogy majd jókedv érjen."
- Dehát ez lehetetlen! Ilyen nincs! - a lövész teljesen elsápadt.
- Miért? Nem hiszel a szemednek? Ott van az orrod előtt.
- Kevés az oxigén, képzelődünk csak.
A mérnök eddig csak hallgatott, de most megszólalt, hangja csupa áhítat volt.
- Mégis léteznek hát angyalok...
Elcsöndesedve tovább bámulták ahogy a lány szökdécsel a hajó körül. Ügyet sem vetett rájuk, csak ugrált jobbra-balra, lehajolt, felvette a kiszemelt követ, aztán ugrált tovább jobbra-balra...

...

A fémlemez hatalmasat dörrenve esett be a kabinba.
- Uram, átvágtuk a hajó falát. Bejutottunk. A személyzet mindhárom tagja itt van. Halottak, uram, de... Itt valami nem stimmel... Van valami a kezükben. Mindhárman egy-egy kavicsot szorongatnak. Nagyon különös, uram. Mosollyal az arcukon haltak meg...