Cézi-blog

Furcsa löketet kaptam a mai naptól. Reggel, ahogy mentem a pékségbe, láttam, hogy egy guberáló emberke túrja a nagy kukákat. Biztosan hétfőnként van nagy elszállítás. Ahogy közeledtem felé, láttam, ahogy egy kajaszállítós dobozt talált, és épp abból eszi a maradékot. Majd ahogy befejezte, a morzsákat szépen odaszórta a galamboknak.

Mellé értem, és megnéztem. Ötven-hatvan év közötti férfi, borvirágos arccal, néhány foghíjjal, tömzsire puffadt ujjakkal és orral, lepukkant ruhában, körmei és haja is hosszúra hagyva. Piszkos Fredet képzeltem el így, még mikor Rejtő könyveit bújtam. Szóval elhaladtam mellette, és bementem a pékségbe, megvettem a zsömléimet, de nem ment ki a fejemből a figura. Visszafele menet már egy következő kukánál kutakodott, hátha talál valami értékeset. Ahogy néztem, ő is felém pillantott, de aztán ahogy találkozott a tekintetünk, gyorsan lesütötte a szemét.
Már majdnem hazaértem, aztán meggondoltam magam, és visszamentem a pékségbe. Vettem két virslis péksütit, és megkerestem. Akkor egy hamutartós kukánál fejezett éppen be egy dekket. Köszöntem neki, meg is lepődött, szóba elegyedtünk. Ami furcsa volt, hogy mennyire nyugodt és jókedélyű a beszéde. Kiderült, hogy nem teljesen hajléktalan, a szüleivel él, de most elzavarták otthonról. Azért szerencsére nem kellett az éjszakát a szabadban töltenie, mert sikerült behúzódnia egy lépcsőházba, és ott nem volt hideg. Pár szót váltottunk még, aztán mondtam, hogy vettem ezt a virslis történetet, és megkérdeztem, hogy nem sértem-e meg vele, hogyha odaadom. Teljesen kivirult az arca, és úgy tartotta a kezét, mint egy gyerek, megköszönte, és látszott, hogy örül neki. Elköszöntünk, további jó napot kívánt, aztán elváltak útjaink.
Szégyellem, de a nevét nem kérdeztem meg. Ez csak akkor jutott eszembe, mikor már jócskán eltávolodtam tőle. Pedig a név egy olyan dolog, ami meghatároz minket, nélküle személytelenek leszünk. Mondanám, hogy majd legközelebb megkérdezem tőle, de remélem, hogy jobbra fordul a dolga, és nem lesz szüksége több guberálásra. Drukkolok.

Amin pedig elgondolkoztam ezzel a találkozással kapcsolatban, hogy milyen torz világban élünk. Sopánkodunk, hogy mennyire nincs pénzünk, én is sokszor. De a tegnapi bevásárlás során is csak azt néztem, hogy milyen camembert sajtot vegyek, meg hogy szép egészséges legyen a gránátalma. Hát, az biztos, hogy elég távol vagyok azért ettől az állapottól...
Úgyhogy most mindenkinek szebb napot kívánok!

Mit együnk? Mostanában ezen sokat gondolkozom.
Nagyon nagy döntés, egészségesen, környezettudatosan, lelkiismeretünknek és persze vágyainknak megfelelően választani. Mi a fontos? Egoista szemszögből nézve az, hogy nekem jó legyen. Ezt pedig azzal tudom elérni, hogy finomakat eszek. Pillanatnyi örömök. De! Ha elég sokáig nézzük a kérdést, akkor előjöhet a többi feltétel is.

Mi egészséges? Nem lehet azt mondani, hogy a vegetáriánus életmód önmagában egészséges. Olvasgattam a témában, és mindig az az eredmény, hogy csak megfelelően összeállított vega étrendnél lehet biztosítani az egészséges élethez szükséges vitaminokat és ásványi anyagokat. Bár mióta vega vagyok, azért sokkal egészségesebbnek érzem magam, de nem biztos, hogy csak ennek köszönhetem. Ugyanis pont áttérésemkor kezdtem el rendszeresen sportolni is, ezzel egy csomó felesleges kilót ledobva magamról. Összetett. Azt még hozzáfűzném, hogy mikor ismerőseim megtudják, hogy így élek, mindig megkérdezik, hogy akkor mit eszek, ha nem húst? Pedig pont most kezdem kipróbálni az igazi ízeket, rengeteg újdonságot megismerve. Magvak, kenyérre kenhető saját gyártmányú krémek, különböző sajtok és túrók, mindenféle zöldség és gyümölcs, csupa jó dolog. Aki egy kicsit is utánanéz, rengeteg receptet találhat az interneten.
Az igazsághoz tartozik még az is, hogy amíg a hormonokkal kezelt húsok veszélyétől megszabadultam, előjött a génkezelt szója, valamint a fitátokkal és nitrátokkal teli zöldségek nagyobb mértékű fogyasztásának problémája. Próbáljon az ember jól táplálkozni...

Környezettudatosság? Mostanában már azért lehet pár helyről hallani erről is. Globális felmelegedés, üvegházhatás, klímaváltozás, bolygónk jövője. Érdekel, hogy mi lesz velünk. Mert most túlterheljük bolygónkat, minden szinten. Az étkezés szintjén is. Ugyanis a különböző táplálékok előállítása és boltba, majd pedig otthonunkba szállítása bizony különféle ártalmas gázok kibocsátásával jár. Amit a legtöbbször emlegetnek, hogy a vörös hús megteremtésének a következménye, hogy rengeteg metángáz kerül a légkörbe, a kérődző állatok emésztése miatt. Nem beszélve arról, hogy a takarmány előállítása is hozzájárul mindehhez. A számokkal óvatosan bánnék, de az talán elmondható, hogy 1 kg marhahús előállításánál körülbelül 10-szer több üvegházhatású gáz kerül a légkörbe, mint 1 kg csirkehúsnál. A sertés pedig valahol a kettő között van, inkább a csirkéhez közelebb, annak 2-3 szorosa. Persze ezek a számok attól is függnek, hogy milyen takarmányt kapnak az állatok. A megfelelően megválasztott táplálékkal (könnyebben emészthető) ezek a számok módosíthatók lennének (ha megérné a tenyésztőnek). Ráadásul a bio állatok a hosszabb felnevelési időszak miatt tovább károsítják a környezetet, mint a nem bio társaik. Ki gondolta volna.
De itt a másik oldal is, hogy a húspótló élelmiszerek csak akkor lehetnek alternatívák, ha előállításuk nem károsítja a környezetet. Ha helyben nem előállíthatóak, hanem csak messziről beszállítva kerülhetnek a boltok polcaira, akkor majdnem ugyanott vagyunk, vagy talán még rosszabb. Pont most olvastam, hogy a szója, csicseriborsó, lencse és tofu nagy részét tengeren túlról szállítják Európába, és ezzel még károsabbak a környezetre, mint a helyben tenyésztett szarvasmarhák. A tejtermékek és tojás előállításához pedig ugyanúgy szükség van az állatokra, a takarmányozásukra, így a gázok megint csak megjelennek.
Tehát az lenne a legésszerűbb környezetvédelmi szempontból, ha megpróbálnánk a kérődző állatokhoz köthető élelmiszerek fogyasztását a lehető legkisebb mértékre leszorítani, és helyette inkább helyben termelt zöldségekre és gyümölcsökre, hús esetében pedig a baromfira térnénk át. Meg persze ha biciklivel vagy gyalog mennénk az ételeinkért a piacra. Nem megoldhatatlan.

És a lelkiismeret létezik-e? Engem zavar. Zavar, hogy olyan lényeket fogyasztok el, akik előtte érdeklődően, fejüket forgatva tekintettek a világra. Milyen jogon ítélhetnék én szenvedésre bármilyen érző lényt? És most ide értem azt is, amikor a boltban leveszem a polcról a fóliázott csontos karajt, mivel ott a vásárlói igényemmel sarkallom a húsgyárat arra, hogy pusztítson. Viszont ott van a vadászó szellem is bennem. Régen ennek engedelmeskedtem. A hús mindenek felett. Ez a kettő küzd. Mint a jó és a rossz, a vállaimon ülő angyalok pedig csak úgy osztják az ellentétes tanácsokat...

Nem szeretek szélsőséges lenni. Nem gondolom azt sem, hogy egy pillanatnyilag helyes (vagy annak gondolt) eszme vagy elhatározás örökké, bármilyen helyzetben megállná a helyét. Csak próbálok a mostra koncentrálni, úgy, hogy azért közben a jövőt is szem előtt tartom. És azt hiszem ez a téma addig fog foglalkoztatni, míg meg nem találom a saját (szintén csak pillanatnyi) belső egyensúlyom. Az úton talán már elindultam. Remélem...

fénykép: Takács Gábor, atomfizikus :)

Csöpike elment. Elaltatták.
Csöpike egy tacskó, a szomszédom lakott, 15 évet élt le Éva néni mellett.
Tegnap reggel összefutottam velük a lépcsőházban, mondtam, hogy majd ma ráérek és majd átmegyek. Így is történt. Kopogtam, de nem a néni nyitott ajtót, hanem egy állatorvos. Épp akkor érkeztem, mikor beadta az altató injekciót. Nem is tudtam, hogy mi van, azt hittem, csak valami gyógyszer. Bentebb mentem, Éva néni az ágyon ült és sírdogált. Akkor jutott el a tudatomig, hogy mi is történt. Zavaromban csak álldogáltam és nem tudtam, hogy mit is mondjak vagy csináljak. Csak néztem, ahogy nejlonzacskóba teszik a kis tetemet. Szerencsére mindezt nem látta Éva néni.
Miután elment az orvos, leültem egy kicsit, és hallgattam Éva nénit. Könnyes szemmel idézett fel régi emlékeket.

"Annak idején, jaj, hogy szerette Csöpike a gyerekeket. Volt, hogy tizenhárman ülték körbe, és játszottak vele. A kis cipők ott voltak a konyhában sorban. Ők meg bent a nappaliban, még a Mexikói úton. Mekkora ricsaj volt. Egyfolytában rohant a labdákért. De csak a gyerekekkel játszott. Ha én gurítottam el a labdát, akkor nem hozta vissza, mehettem utána magam... Meg a fiúk érdekelték nagyon, velük is mindig játszott. Mondtam is neki, hogy milyen kis kurva..."
Szeretettel beszél, még a kurva szó is olyan hangsúllyal szól, mintha csak egy angyalról mesélne. Szüneteket tart, a szemein könny remeg, és közben látszik, hogy a gondolataiban vele van.
"Tudtam, hogy nem marad itt meg sokáig. Nem szerette ezt a lakást. Mikor ideköltöztünk, már láttam rajta. Az erkélyre ki sem jött. Pedig egész nyáron kint ültem egy széken, Csöpikének is raktam ki egy szőnyeget, de nem feküdt ki mégsem. Amikor kivittem kézben, utána rögtön visszajött. Csak a fejét lógatta ki a nyitott ajtón, úgy nézett engem..."
A szünetek nőnek, aztán elkezdünk másról is beszélni. Amihez hozzá tudok szólni, mivel eddig csak hallgattam őt. Száraz tények, érzés nélküli gondolatok jönnek. Ezekben jó vagyok. Ha nincs érzelem, akkor minden olyan egyszerű. Műszaki téma, ebben vagyok otthon, de most nem ez kell. Valahogy azért mégis visszaterelődik a beszélgetés Csöpihez.
"Kérdezte a doktor, hogy biztos el akarom-e altatni...... De minek szenvedjen? 15 éves, csak rosszabb lenne neki..... Nem akarok másikat. Elég volt nekem Csöpike...... A férjem 17 éve halt meg... Mi értelme van bárminek is?"

Sírdogál, vigasztalom, simogatom a karját. Ennyit tudok csak. Nem vagyok jó ebben. Bárcsak el tudnám mondani, hogy mennyire együtt érzek. De ilyenkor a beszédközpontom letilt, nem jönnek a szavak.
Pedig úgy elmondanám, hogy hiszek a karmában, és tudom, hogy jó ember, érzem. A jó tettek pedig nem maradnak viszonzatlanok. És hiszem, hogy minden okkal történik. Hogy találkoztunk, hogy időnként beszélgetünk és hogy pont most mentem át. Nyomot hagyunk egymásban, épp ezért nincs olyan, hogy értelmetlen lét. És hogy mennyire csodálom, hogy el tudta engedni Csöpikét. Mert iszonyat nagy önzetlenség ilyet tenni. Nincs neki rokona, Csöpike volt a mindene, és mégis volt ereje a felesleges szenvedés helyett az elengedést választani. Csodálatra méltó erő...


 

csak el ne felejtsem
ez nem több mint barátság
megmondtad, nem szeretsz
úgy fáj az igazság
nem vagyok több, mint kóbor kutya
ha követelőzök, elzavarsz
vinném magam más tájra egészen
de folyton gondolataimba marsz
tűzhányó lelkem még szunnyad
most kitörni készülök
belső lobogó tüzem éget el
alkohol nélkül züllök
bár szellemed vonz
lelked öleléséről lecsúsztam
ez nem több, mint barátság
magamnak ezt hazudtam

A vörösen villogó riasztóra egyszerre kapta fel a fejét a három férfi. Eddig teljesen belefeledkeztek a visszajelző műszerek tanulmányozásába.

Egy órája érkeztek meg, de még arra sem volt idejük, hogy a külső kamerák képét megnézzék. Nem volt egy sima landolás. A meteorrajon átvergődtek ugyan, de több kiegészítő hajtómű is megsínylette a dolgot, így a kényszerleszállás elég keményre sikerült. Mégis, ennyi hiba ellenére kész csoda, hogy egyáltalán le tudott kormányozni a pilóta anélkül, hogy a ripityára törte volna a gépet. A rakéta az oldalán feküdt, kígyózó kábelek lógtak le hirtelen keletkezett plafonjukról, több monitor füstöt lehelt, az ajtót sem tudták kinyitni, de életben voltak. A lövész és a pilóta nagy erőkkel dolgozott a rádió bekapcsolásán, míg a mérnök az oxigénellátó rendszerbe próbált életet lehelni. Küzdelmük mégsem járt sikerrel, bár életben voltak, de nem sok jóval kecsegtetett számukra a helyzet.

És most a lámpa is vörösen villogott. A hangszórókból jövő mély, szaggatott sípolás, mintha a hajó dobogó szíve lett volna. Ám ezzel együtt minden más megszűnt mozogni. Az idő néhány másodpercre megállt.
A lövésznek kiestek az addig szájában tartott csavarjai a földre, majd a bal oldali képernyő felé kapta a fejét. Reszelős és mély hangja hirtelen visszahozta mindnyájukat a jelenbe. - Mi a fészkes fene... Életjeleket észleltek a külső műszerek. Ez lehetetlen!
- Tudtam! Én megmondtam! - a fiatal pilóta szemei fényesen ragyogtak. - Sokat jelez? Állítólag láttak már többet is együtt.
A lövész megvetően nézett vissza a válla fölött a mögötte álló pilótára.
- Baromság az egész, dajkamese, nem hihetsz ebben. Nem léteznek, ez csak valami rendszerhiba lehet. Ennyi sérült érzékelő között nem csoda, hogy megkattant a műszer.
- Márpedig én tudom, hogy ott vannak. A szüleim meséltek róluk. Állítólag másfélszer akkorák, mint az ember, és fényt visznek a...
- Jól van, próbáljunk a problémánkra koncentrálni - szólt közbe a mérnök. - Jelenleg semmit nem tudunk, úgyhogy jó lenne, ha nem vitáznátok, hanem túlélésünkért küzdenétek. Az oxigénünk vészesen fogy, már csak pár perc, és túltelítődik ez a terem széndioxiddal. Át kell mennünk a hátsó részbe az űrruhákhoz, különben végünk. Próbáljuk meg felfeszíteni az ajtót!
Az ajtó oldalt feküdt, látványos gyűrődés volt a tetejénél, és mikor megpróbálták kinyitni, csak egy hangos nyikorgás volt a válasz. A mérnök intett a többieknek.
- Hozzatok valami feszítő eszközt, hátha alá tudunk nyúlni itt oldalt. Látom, hogy a mechanika már elengedte, csak megszorult.
A pilóta a résbe tolt egy földön heverő csövet. Régebben az űrhajó fontos darabja lehetett, de most a szabadulásuk kulcsává vált. Erőlködésének azonban semmi eredménye nem volt. A lövész lassú mozdulattal átnyúlt a fiatal férfi fölött és megfogta a cső felső végét.
- Állj arrébb kisember. Ehhez nem elég a te gyenge karod.
Három erős rándítás után az ajtó nagy reccsenés közepette a földre zuhant. Már épp átléptek volna, mikor a pilóta a hátuk mögül felkiáltott.
- Láttátok ti is? Valami elment a hármas kamera előtt. Nem érzékelő hiba, most már biztos! Van ott valaki!
- Lehet, hogy csak a mentőcsapat érkezett meg.
- Biztosan nem az volt. Meg akkor már jeleztek volna valahogy.
- Nem kellene többet látnod a dolgokba, mint amik. Na, indulj gyorsan.
Hogy a lövész szavainak nyomatékot adjon, a megragadta a pilóta vállát és a kijárat felé húzta. Azonban az ajtóban álló mérnök gondolkodó tekintete megállította őt is.
- Nem volt a közvetlen közelben másik hajó. A hold másik oldalán van egy állomás, ők foghatták a vészjelzéseinket, de még legalább egy óra, míg ideérnek. Én is láttam valamit mozogni a képernyőn, de ez más lehet, nem emberi.
- Ezen ráérünk gondolkozni akkor is, ha már felvettük a ruhákat. - szólt mély hangon a lövész.
- Igazad van, menjünk!
A mérnök gyorsan megfordult, lehajolt és átlépett a vízszintesen fekvő ajtón. Követte a két ember a hátsó térben lévő kis helységbe.

...

Három sisakos ember ült a félrebillent terem falán. Két óra telt el, de nem történt semmi. Két óra, már lassan a ruhákból is kifogy a levegő. A mérnök feladta az oxigénrendszer visszaállítását is. Megsérült a tartály, minden tartalék kiszökött az űrbe. A lövésznek sikerült elindítania a rádiót, így az folyamatosan küldte a segélyhívó jeleket, azonban nem érkezett még válasz. Közben a pilóta a kinti terepet pásztázó monitorokra szegezte tekintetét. Megbabonázva nézte a külvilág állóképeit, hátha meglát valami mozgást. Mióta felvették a ruhákat ott ült kitartóan a monitor előtt, eredmény nélkül.
- Itt fogunk megdögleni, ezen a száraz kődarabon. - dünnyögte a lövész mély hangon.
- Van rá esély. - helyeselt a mérnök.
- Pedig azt hittem, hogy csatában fogok elpatkolni.
- Arra is volt esély.
- Lövés nélkül fogok kinyuvadni. Néhány űrben repkedő porszem miatt. Ez azért vicces. - nevetett fel.
- Megint látok valamit! Ott, nézzétek, a hajó orránál! - a pilóta a monitorra mutogatott. - Hát visszajött értünk.
Mire a lövész felkelt a faltól, aminek eddig támasztotta a hátát, a mérnök már a monitort fürkészte.
- Tényleg van ott valami. - mondta a mérnök.
- Menjetek már arrébb, nem látok semmit. A jó életbe! Ez meg mi a fene?
A monitoron egy hosszú hajú lány látszódott, de nem volt rajta semmi védőruha. Kecses lábai, melyek a szoknyája alól kilátszódtak, épp hogy csak érintették a talajt. Kék szeme szikrázott a csillagok fényében. Kezében kis kosár volt. Láthatólag jó kedélyűen ugrált jobbra-balra. Néha megállt, lehajolt a földre, és kosarába berakott valamit.
- Hát ez meg mi az ördögöt csinál? - horkantott a lövész.
- Köveket gyűjt. - válaszolt a pilóta - Pont, ahogy a szüleim énekelték kiskoromban. "Fent a holdon vannak, kis kavicsot fognak, szétszórják az égen, hogy majd jókedv érjen."
- Dehát ez lehetetlen! Ilyen nincs! - a lövész teljesen elsápadt.
- Miért? Nem hiszel a szemednek? Ott van az orrod előtt.
- Kevés az oxigén, képzelődünk csak.
A mérnök eddig csak hallgatott, de most megszólalt, hangja csupa áhítat volt.
- Mégis léteznek hát angyalok...
Elcsöndesedve tovább bámulták ahogy a lány szökdécsel a hajó körül. Ügyet sem vetett rájuk, csak ugrált jobbra-balra, lehajolt, felvette a kiszemelt követ, aztán ugrált tovább jobbra-balra...

...

A fémlemez hatalmasat dörrenve esett be a kabinba.
- Uram, átvágtuk a hajó falát. Bejutottunk. A személyzet mindhárom tagja itt van. Halottak, uram, de... Itt valami nem stimmel... Van valami a kezükben. Mindhárman egy-egy kavicsot szorongatnak. Nagyon különös, uram. Mosollyal az arcukon haltak meg...





























 

Sokat gondolkodtam, hogy folytassam-e ezt a blogot. De vannak olyan dolgok, amiket így a legegyszerűbb megosztani másokkal. Nem a magam ráerőltetése a másikra, de mégis egy jelzés, hogy milyen gondolatok foglalkoztatnak.

Bán Mari és Kalányos Mari történetére véletlenül akadtam. Belepillantani akartam, de végül a képernyő előtt ragadtam. Elképesztő, milyen sorsok léteznek. Előítélettel és erőszakkal van tele a világunk...

Minden annyira rohan. Rohanok én is. Élmények után, vágyak után, fájdalmak elől. A rohanást néha szó szerint értem. Futok bele a nagyvilágba, ritmusosan jó nagyokat lépve, csak a légzésre figyelve. Hármat lépek, beszívás, hármat lépek, kifújás. Fájdalom esetén kevesebb lépés és több szívás. Ilyen az életem, csak kérdés, hogy ilyennek kell-e lennie. Szükség van a rohanásra? Minek futok bármi elől? Vagy bárki után? Meg kellene állni egy kicsit pihenni, hogy lihegjek egy ideig, aztán meg élvezzem az épp aktuális környezetem. Nyugalom és rohanás nem férhet meg egymás mellett.

Tavaly kezdtem el komolyan sportolni, előtte nem volt semmi, teljesen más dolgok töltötték ki az életem. Aztán egy nehezen múló emlék belekergetett a fizikai fájdalom gyógyító szorításába. Tényleg működik. Kiköpöm a tüdőm, szétrobban a combom, de így más nem is tud foglalkoztatni. Közben pedig rendkívüli teljesítményeket hozhat elő a menekülés, amiket azelőtt el sem képzeltem volna magamról. Soha nem gondoltam volna, hogy élvezni fogom, hogy órákon keresztül hegynek felfelé biciklizek, vagy hogy a gyerekkorom óta kísérő tériszonyom elmúlik a hegymászások hatására.

Azonban rá kell jöjjek, hogy ez nem folytatható tovább. Kezd kevés lenni a fájdalom, amit a sport nyújt, és egyre rövidebb a gyógyító hatása. Megoldást kellene inkább keresni a problémáimra. Át kellene értékelnem magam. Egy barátom mondta, hogy el kellene hinnem, hogy értékes ember vagyok. Most nem akarom kifejteni, hogy milyen gondokkal küzdök, de magamtól elvonatkoztatva, személytelenítve már egyáltalán nem látszanak komoly problémáknak. Azért jó lenne érezni, hogy fontos vagyok valakinek, hogy jelentéssel bírok végre.

Tudom, egyszer lent, másszor fent, csak ne változna ez ilyen sűrűn...


számtalan kétség
lelkemet körülfogó
izzó takaró

 

Szoktam álmodni. Sokszor meglehetősen különöseket.
Egy lány rendszeres szereplője, leginkább főszereplője az álmaimnak. Elég annyit tudni róla, hogy valaki más barátnője. Elmesélek hát egy álmot, ami nemrégiben vele kísértett.

Bohóciskola

- Nem igaz, hogy megint ezt kellett tenned! - mondta a lány.
- Ne haragudj, nem kellett volna - feleltem, bár fogalmam sem volt, hogy mit tettem ellene. Tudom, szemét vagyok időnként, de meg kell, hogy bocsáss.
- Nem tudom, mit kezdjek veled. Nagyon nehéz nekem. Talán jobb lenne, ha szakítanánk - fejét lebillentette, csendessége rémisztő volt.
- Veled akarok maradni, ne csináld ezt, kérlek. Csak van valami megoldás.
- Hát valami lenne. Vásárolj be, itt a lista. De ha bármit elrontasz, akkor vége.
- Más megoldás nincs?
- Nincs.
Elindultam hát a közeli áruházba, kezemben a listával, gyomromban pedig azzal az ismerős idegességgel, hogy mindennek jól kell sikerülnie. Megvan minden, nem lehet probléma, ha odafigyelek. A bolt is itt van a következő sarkon, rögtön a bohócképző után - ahogy ezeken gondolkoztam, egy hatalmas feliratra lettem figyelmes a bohóciskola bejárata fölött. Nyílt napok, nézz be, szórakoztass te is! - hirdette a plakát. Mindig is érdekelt a bohóclét, bementem hát a nagy kapun.
Hosszú bolyongás után végül egy érdekes mutatványra lettem figyelmes. Színes ruhás oktató álldogált, bodros hajjal, ami az apró sapkája alatt nevetségesen nagynak hatott. De nem is a kinézete volt a fontos, hanem amit a kezével művelt. Felkapott maga mellől egy darab fát, majd a tenyerével simogatni kezdte, a forgácsok záporozni kezdtek, és végül egy faragott virág bukkant elő. Ezt ismételgette bámulatos gyorsasággal, felkeltette a figyelmem, hát közelebb mentem.
- Látom, érdekel, hogyan csinálom - szólt hozzám egy pár perc múlva. Ha gondolod, megtaníthatlak rá.
Kinyújtotta a kezét, amiben akkor vettem csak észre, hogy egy apró, hordozható eszterga lapul. Így rögtön értettem mindent.
- Próbáld ki, nem olyan nagy ördöngösség - mondta barátságosan.
Átvettem tőle, próbálgattam, hogy hogyan működik. Néztem a forgórészt, gondolkodni kezdtem belső szavaimat emésztgetve és elképzelve:
Ha ezt most a mellkasomhoz szorítanám, az jó lenne, mert pont kitépné a szívem...

Hát itt ébredtem fel, arra gondolva, hogy egy géppel széttrancsírozom a saját szívem. Persze nem tettem meg, de elég érdekes volt elképzelni is.
Van még a tarsolyomban hasonlóan kaotikus álom, majd egyszer azt is leírom.




















 
 

Bármit is gondoltam eddig, rá kellett jöjjek, hogy nagy hatással volt rám gyerekkoromban a vallás. Eddig azt hittem, hogy kedves, megható vagy éppenséggel rémisztő és embertelen történeteken kívül nem nagyon maradt meg bennem más, de be kell látnom, hogy igenis volt hatása, hogy hittanra és templomba jártam. Az, hogy értelme volt-e, eddig szintén nem tudtam. Jó volt ez nekem? Hithű katolikus lettem volna, mikor egész mise alatt arra gondoltam, hogy le fogom késni megint a kedvenc mesém elejét, ha tovább húzza a pap bácsi a beszédjét? Hát nem hiszem, de mégis időnként olyan áhítat fogott el, és annyira tetszett az egész mondanivaló a emberi szeretetről és hogy végül csak formálódtam. Hiába, a környezet magához igazít.

Hogy ez most miért is jutott eszembe. Nehéznek tűnő, valójában végtelenül egyszerű beszélgetést folytattam ma egy lánnyal. Annyit mondott, hogy ne hazudjak, mert az Isten megbüntet. Erre csak annyit válaszoltam, hogy tudom, már a tízparancsolat is megmondta, felebarátod... Itt kicsit abbahagytam, elütöttem egy viccel az egészet, de akkor világosodtam meg, hogy mi az ami megakadályoz engem abban, hogy olyan nőnek udvaroljak, aki már foglalt. A kilencedik parancsolat. Felebarátod házastársát ne kívánd! Ez az, ami visszafog engem, amit nem értenek ismerőseim közül sokan. Bennem van ez a gátló tényező, jó korán elültették, nincs választásom, együtt élek vele. Bár egyesek szerint ez hülyeség, szerintem mégis van neki értelme.

Morális probléma számomra mások ellen véteni, márpedig a tízparancsolat nagy része erről szól. Az Isten tisztelete és imádata ugyan bennem nincs meg, és ezt sok mindenre vissza lehetne vezetni, de inkább nem mennék bele. Viszont az összes többi parancsolattal maximálisan egyetértek.

Majd egyszer lehet, hogy kifejtem a többit is, most csak a kilencedikre volt erőm. Hogy is hangoznak? Hát valahogy így:

   1. Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!
   2. Isten nevét hiába ne vedd!
   3. Az Úr napját szenteld meg!
   4. Atyádat és anyádat tiszteld!
   5. Ne ölj!
   6. Ne paráználkodj!
   7. Ne lopj!
   8. Ne hazudj,mások becsületében kárt ne tégy!
   9. Felebarátod házastársát ne kívánd!
  10. Mások tulajdonát ne kívánd!
 

 















 
 

Most akadtam rá erre az aranyos dalra. Jópofa, jól végig is hallgattam. Minimális angol tudással megérthető, főleg, hogy a képek is segítenek. :)
 


 
 

Vannak vicces reklámok. Vannak annyira vicces reklámok, amiket nem lehet nem emlegetni. Nekem ez nagyon tetszik.


Szóval aki még nem ismerné:




folytatása:




és legvégül:



 

 

megkövült galamb
egy elfeledett síron -
értelme sincs már

kőkereszt mögött
bokrot tápláló holttest -
erre jók vagyunk

csend és nyugalom,
feledem dühöm okát -
temetői magány

-R.C.- /2009-05-17/





 




















 

Tegnap úgy döntöttem, hogy jól kialszom magam. Most úgy tűnik, ez mégsem jön össze. Ugyan lefeküdtem este tízkor aludni, de négy órakor tiltakozni kezdett a testem (hiszen hat óra alvás megvolt!), kipattant a szemem és teljesen ébren voltam. Mondjuk ez annak is "köszönhető", hogy napok óta fáj a torkom, és néha heves köhögőroham tör rám. Az a tüdőégetős fajta, aminél valamely testrész marása enyhíti csak a fájdalmat (a hasamba mélyesztett ujjaim sokat segítenek). Úgyhogy kikeltem az ágyból, főztem egy gyógyteát, elindítottam egy adag mosást, most pedig itt ülök a blogom előtt, és próbálom számomra fontos tartalommal megtölteni azt.

És mindeközben teát iszogatok. Meg eszegetek zabfalatot is, nehogy túlságosan zabos legyek az éhségtől. Nem mintha nagyon éhes lennék, de ennem azt kell, folyamatosan. Mint ahogy tegnap este lefekvés előtt is tortilla csipsz csúszott le egy fél zacskóval. A szósz nekem csípős, mások inkább erősnek mondanák. És még mellé savanyú erőspaprikát rágcsáltam, ami még nekem is igen erős. Mindig csak az erős. Ez is csak a fájdalomról szól, hiszen az erős az nem íz. Hiába, mazochista vagyok.

Közben kivilágosodott, a hajnali denevéreket leváltották a korán kelő madarak. Szeretem a denevéreket. A múltkor jó sokáig figyeltem, hogy milyen ügyesen vadásznak a lámpák körül keringő bogarak között. Bemér, rááll, egy villanás, aztán már fordul is vissza, és mehet újból. Fantasztikus a természet.

A természetről jut eszembe, vasárnap Békáson bringás teljesítménytúra lesz. Pilisre fel, jöjjünk minél többen! Én ott leszek!
http://ttt.tr.hu/naptar/tura.php?id=1936
 



























 

Nemrég egy kedves múzsa hatására írtam egy pár haikut. Úgy érzem érdemes most megosztanom ezeket.

(kapcsolatok)
nincs mindig kivel,
bár néha mást hiszek - de
magam maradok

(hegyen felfelé)
szeretem ha fáj
izmom dolgozik vadul
úgy érzem élek

(csúcsérzés)
sziklák tetején
elemekkel dacolva
feledek mindent

(élénk képzelet)
lehunyom szemem
szakadéknak fordulok -
csak lelkem zuhan

(társas-játékok)
játszunk egymással,
eddig csak én léptem - most
már tényleg Te jössz

-R.C.- /2009-05-05/
 

Tegnap temetésen voltam. Rokon, de nem éreztem hozzám annyira nagyon közelállónak, meg az utóbbi időben keveset is találkoztunk. Mindenesetre a ravatalozónál nem mentem be megnézni a koporsóban. Nem félelem vagy undor tartott vissza, csak szerettem volna megőrizni úgy az emlékeimben Jóska bácsit, ahogy mindig is láttam. Totyogósan, picit tátott szájjal, mindig mosolygósan, ahogy a vicceinkre csak annyit mond, hogy "hehehe, anyátok picsáját".
De történt egy számomra megrázó dolog. Van egy értelmi fogyatékos fia, Jóska, aki már negyvenen felül van. Jó sokszor elmondták apuék, hogy hogyan viselkedjen majd a temetésen, ugyanis mindig mindenkivel beszélgetni akar, főként munkáról, ismerősökről. Végig tartotta is magát, aztán ahogy kijöttünk, és búcsúzkodtunk a temető kapuja előtt, megkérdezte egy rokonomtól, hogy mikor kell majd menni hozzá kapálni. Ezt később beszéltük nővéremmel, hogy számára a temetés lezajlott, az életnek pedig folytatódnia kell. Ennyi. Lehet, hogy tényleg boldogok a lelki szegények?
A másik dolog, amin gondolkodtam temetés közben, hogy nekem ne tartsanak szomorú búcsúztatást. Legyen egy hamvasztás, meg egy vidám halotti tor. Azt hiszem, írok is egy vicces szöveget, amit majd a pap felolvas, miközben a hamvaimat a komposztra szórja. Legyen már minden olyan abszurd a halálom után is, amilyen életemben volt. Meg különben is, siratás helyett inkább idézzenek fel vicces történeteket rólam.

Minden az időzítésen múlik. Jókor és jó helyen lenni a megfelelő személlyel. Észrevenni a lehetőséget és lépni egyet a cél felé. Nehéz dolog ez. Hányszor volt már, hogy nem mertem megtenni valamit, aztán később egyre nehezebb lett, végül már sehogy nem tudtam magam rávenni a dologra. Mert minél tovább halogatok, annál több energiára lesz szükségem, hogy összeszedjem magam. A másik gyakori helyzet, hogy nem látom meg a kínálkozó alkalmat. Valami baj lehet az antennáimmal, nem veszik a jeleket. De jó lenne, ha tudnék olvasni mások gondolatában. Vagy legalább volna egy kis tapasztalatom a non-verbális kommunikáció területén.

Olyan kis dolgokon múlik a jövő. Apró mozzanatok határozzák meg, hogy mi következik majd a későbbiekben. Amire nem is gondolnánk, egy szóhasználat, egy mosoly, akármi, ami megfog. Vissza nem térő esélyek, amin később legfeljebb merengeni lehet. Hiába, újabb meddő gondolatok ezek, amit a szokásos éjjeli elmélkedésem hozott elő.

Folyton elém lép az élet, hogy birkózzak meg a végtelen bonyolultságával. Ez így nem ér, időt kérek!

 
 

A sorozat második évadjának utolsó része. Pam az esküvőjét tervezgeti a vőlegényével, közben Jim már jó ideje szerelmes bele. A vőlegény korán lelép az esti rendezvényről, de Pam még marad, és a parkolóban beszélgetni kezdenek Jimmel.

Jim: Hogy érzed magad?
Pam: Jól. Főleg azután, hogy az összes pénzedet elnyertem pókeren.
Jim: Beszélhetnénk valamiről?
Pam: Hogy mikor akarsz még több pénzt adni nekem? Most szeretnéd ideadni? Már mehetünk is be. Ma este nagyon jó passzban vagyok.
Jim: Én csak... Szerelmes vagyok beléd.
Pam: Tessék?
Jim: Igazán sajnálom, ha furcsa ezt neked hallani. De azt akartam...hogy halljad. Talán nem a legjobb az időzítés, tudom, én csak...
Pam: Miért csinálod ezt? Mit vársz, mit mondjak erre?
Jim: Csak azt akartam, hogy megtudd. Végre.
Pam: Nekem ez...nem megy. Fogalmad sincs...
Jim: Ezt ne.
Pam: ...mit jelent nekem a barátságod.
Jim: Ugyan már. Én ezt nem akarom. Én ennél többet szeretnék.
Pam: Nem lehet. Sajnálom, hogyha félreértettél dolgokat. Talán az én hibám.
Jim: Nem a te hibád. Én sajnálom, hogy félreértettem a...barátságunkat.

 
 

Érdekes könyv a Káma Szútra. Megvan már egy ideje, de nem sikerült még elolvasnom, csak pihen a többi könyv között. Viszont most mégis előtérbe került egy '82-es IPM magazin cikke kapcsán. Véletlenül bukkantam rá, ugyanis mostanában régi újságokat olvasgatok. Jó dolog, teljesen új szemszögből tudom vizsgálni a világot.

Következzék egy részlet a cikkből:
"Indiában művészet volt gyönyört szerezni és gyönyört adni. Hát a szerelem? Ha egy férfi úgy érzi, hogy szerelme napról napra növekszik, igyekezzék önnön testét a haláltól megmenteni, és közeledjék az asszonyhoz, még ha az más férfi hitvese is.
A szerelem növekedésének tíz szakasza van, mégpedig a következők: a szem kedvtelése, a szív hajlandósága, a képzelet felébredése, álmatlanság, elnémulás, közömbösség a világgal szemben, a szemérem szertefoszlása, őrület, ájulás és halál. Az igazán szerelmes embernek tehát nincs más választása, mint hogy meghódítsa választottját, mert különben halál vár rá..."
/Egy kis megjegyzés: kicsit utána olvasgattam, és az elnémulás helyett több internetes forrásban is lefogyást említenek. Például itt is: www.terebess.hu/keletkultinfo/kamaszutra.html/

Nem először találkoztam már ezekkel a fogalmakkal, csak akkor még nem értettem. Kellett ez a cikk, hogy helyre tudjam tenni a dolgokat. Természetesen mindez most is jelen van az életemben, hiszen különben nem fogott volna meg, és nem is írnék róla. Azért az nagyon érdekes, hogy egy közel kétezer éves mű mennyire aktuális tud lenni. Úgy látszik, az emberi természet nem igazán akar változni.

Kapcsolódjon egy kis művészet is a bejegyzéshez. Mint már említettem, a fenti állapotok leírásába már belefutottam. Ugyanis a Specko Jedno együttes A Szerelem kísérő tünetei című lemezén található egy vers, ami pont ezt a témát boncolgatja. Be is csatolom most a vershez készített képet, ami a CD borítójában is megtalálható.
Forrás: bori.popivan.com/projects/trafo

































 

 

Elkészült hát a művem a faleveles pályázatra.
Akit esetleg érdekel, itt el tudja olvasni: haibun






















 
 

Rossz érzésem van. Minden vágyam megtenni egy olyan dolgot, amivel jól tudom, hogy fájdalmat okozok valakinek. Van-e jogom tönkretenni bárki boldogságát a saját életem érdekében? Tudom, hogy az az első eszembe jutó válasz, hogy nincs, de bárcsak ilyen egyszerű lenne...
Most egyfolytában Quimby-nek a Rablóhal című száma jár a fejemben.

"S ennyi nem elég,
van egy ráadás,
tudod a szerelem
amolyan homorú tojás.
S ha egy szív lakatlan,
Átúszom titokban,
Rablóhal alakban
valahogy minden olyan más."



 
 

Most kaptam egy kedves ismerősömtől ezt a jó kis pályázati kiírást.
A falevél témakörhöz kapcsolódó haikut vagy haibunt (prózai kibontással rendelkező haikut) lehet beküldeni. A Napút folyóirat márciusi számában a legjobb írások megjelennek, úgyhogy érdemes nevezni.

www.napkut.hu/falevel.html

Nővérem mesélte, mennyire hülyének tartott középiskolás koromban. Képes voltam ugyanis öt perccel korábban elindulni suliba, hogy eggyel korábbi megállóba szálhassak fel a buszra. Meg volt győződve róla, hogy miatta teszem mindezt, hogy ne kelljen vele beszélnem és együtt mutatkoznom. Nem emlékszem az igazi okra. Sőt, arra sem emlékszem, hogy mindez - a nővérem elmondása szerint - a sötét korszakomban volt, amikor minden ruhám fekete volt. Hát az tény, hogy tetszenek a sötét színek, de nem volt tudatos az öltözködésem. És a korábbi indulás sem volt a nővéremhez köthető.

Arra viszont emlékszem, hogy hogyan próbáltam megfelelni mindenkinek. Úgy éreztem, hogy kevés vagyok, csúnya és kövér. Pedig nemrégiben nézegettem magamról régi képeket, és nem is voltam olyan szörnyű. Mindenesetre az énképem egy totális katasztrófa volt. Na, ez kicsit változott, de időnként ugyanúgy aprónak és feleslegesnek érzem még magam, csak már vannak, akik megmutatják, hogy ez nem így van. Azt hiszem kezdek hinni nekik.

Azért voltak valódi rossz tulajdonságaim is. Az irígységem, amivel a mai napig küzdök. Az önhittségem, amit pontosan emlékszem, hogy mikor nyitották fel a szemem és kinek köszönhetően kezdtem másképp tekinteni a többi emberre. Elkényeztetettség. Nem is tudom, hogyan bírta ki mellettem bárki. Még a főiskolai éveim alatt a kollégiumban is sok problémám volt ebből. Meg persze a elképzelt igazságaim, amelyeket tapintat nélkül vágtam mások arcába. Nem is merem sorolni.

És hogy honnan jött ez a vallomás? Tegnap beszélgettem ismerősökkel, hogy kinek milyen jó és rossz tulajdonsága van. Igazából gyorsan másra terelődött a szó, mert senki sem szereti a szennyesét a barátai elé teregetni, de miután hazaértem, magányomban gondolkodtam még a dolgon, és beugrottak a régi emlékek és érzések. Azon elmélkedtem, hogy változtam-e ezekben a dolgokban, és ha igen, akkor mennyit. Valamint hogy a fentiek mennyire nyomhatták rá a bélyegüket a kapcsolataimra, és mikor jött el az a pont, hogy óvatosabban kezdtem nyitni az ellenkező nem felé. Valós és vélt félelmek, azt hiszem elmélkedem még tovább...


Azért a végére írtam egy rövid haikut:

törékeny lélek
homályos szoba mélyén
elnyomva zihál

-R.C.- /2009-02-24/























 
 

rideg gondolat
szellemünk csak esőcsepp
lassan sárba hull

-R.C.- /2009-02-19/
 
 





















 
 

értelmet vágyó
lobbanó létünk sorsa
elrendelt halál

-R.C.- /2009-02-17/
 
 



















 
 

Ismét egy zenei bejegyzés következik, lehet örülni. :)

Remélem más is szereti az "ungerground" zenéket. Hát ma kitettem magamért. A zeneszeretet nevében 32 ezer kemény HUF-t költöttem el. Na jó, annyira nem vészes a helyzet, mert kétezerért vettem egy Specko Jedno CD-t, meg 30-ért egy Sziget hetijegyet. :)
A CD-t először a Révay utcában a Wave Music-ban akartam beszerezni, de ott nem volt csak a karácsonyos maxi. Viszont kiderült, hogy Rutkai Bori anno dolgozott az üzletben. Ez ugyan nem segített ki, de nagyon érdekes információ volt. :) Aztán átmentem a Művész Moziba az Oktogonhoz, és elhoztam az utolsó darab Specko CD-t. Egy pár helyen még be lehet szerezni, szóval ha valaki nagyon vágyik rá, akkor csak rá kell kattanni a honlapjukra.

A Specko Jedno együttest egyébként nem is túl rég fedeztem fel. Vagyis egy ismerős hívta fel rá a figyelmem, de nagyon bejött. Sok kedvencem van tőlük, az egyik legjobb a Világvége/Gyere Isten című számuk. Itt letölthető: speckojedno.uw.hu, vagy itt is meg lehet nézni, bár kicsit gyenge a felvétel.


 
Aztán youtube-os nézelődés közben beleakadtam a következő számba a Bijou együttestől. Borzongató, nagyon tetszik, úgyhogy gyorsan meg is osztom. Szép ez a nap!

 

Ja, és ne feledjétek, augusztus 12. és 17. között Sziget fesztivál! Lehet majd ezerrel pörögni! Remélem lesz mászófal is... :)